Hányadik gasztroblog ez a nagyvilágban?

Az úgy volt… hogy gondoltam egyet és átköltöztem Olaszországba. Az adott pillanatban jó ötletnek tűnt. Évek óta lógott a levegőben, terpeszkedett a bakancslistámon, az önéletrajzomban meg volt egy Olaszország alakú lyuk. Három héttel érkezésem után fordultak komolyra a dolgok vírus ügyben, újabb két hét múlva pedig kezdődött a teljes karantén. Hiába, időzíteni tudni kell!

Az volt az eredeti terv, hogy majd jó sokat kirándulok, múzeumokba járok és keresztül-kasul bejárom és megismerem Liguriát meg Toszkánát. Ezt mindet gyorsan fel kellett függeszteni, és itt maradtam bezárva egy lakásba a nagy lelkesedésemmel. Ki kellett találni valamit.

Naná, hogy naponta jógáztam.

De kovászom még mindig nincsen!

A lakáshoz jár egy olasz fickó is, akit etetni kell, méghozzá magas színvonalon. Ebből idővel logikusan következett, hogy tulajdonképpen meg kellene főznöm ezt az én beköltözésemet és karanténomat. Megfőztem helyi recepteket, olasz klasszikusokat, a közös múltunkat (hány országban éltünk és ettünk már!) és persze a családi örökségeinket.

Ez a blog pedig azért jött létre, hogy valami fennmaradjon ebből az időszakból, és hogy valami értelmet nyerjen nyolchétnyi otthon ücsörgés. Kiválogattam a kedvenc receptjeinket, a kevésbé ismerteket és a helyieket. A slow food mozgalom jegyében van köztük néhány hosszadalmas, pepecselős étel is. Rengeteg idényzöldség, amit helyi kistermelőktől szerzünk be. És persze rengeteg hülyeségünk is, különben nem is mi lennénk. Mit lehet kezdeni hetente két kiló spárgával?

Fogyasszátok szeretettel!